Tér és idő. Semmi nem számít. Csak a VÉGTELEN... Az egymásfa folyton-folyvást visszatérő vonal, mely körbezár. Hogy mikor, hol vagy kivel...van akivel örökké...itt is és másutt...egy másik életben. Volt már Vele dolgom, s lesz is még. Hogy most vagy egy következő életben...ki tudja? De amikor a Louvre hatalmas, a Végtelen jelét formázó plafondísze alatt mindketten erre gondoltunk, nem volt semmi kétség...És erre Ő figyelt fel. Most itt maradt egy félkész ajándék...egy horgolt szivecske, néhány emléktárgy, pár pótolható használati tárgy, rengeteg élmény, emlék, rengeteg gyönyörű nappal és éjszaka, és két összetört szív....két törött lélek. És talán az Övé is eltörött... Tegnap kicsit nehezen induló, ám végül csodálatos Valentin napot tartottunk.Mint mindig, most is áhítattal készültem a találkozásra. Akkor még nem tudtam, hogy reggel eljön az a perc, amitől mindig is rettegtem...
Kávét főzött nekem reggel. Aztán néhány mondatnyi beszélgetés után időt kért...Hát adok...mert SZERETEM! Mert az én Janikám ezt kérte Tőlem...és elment... "majd beszélünk"....megölelgetett, megcsókolgatott, megsimogatott...és ment...
Vigyázz magadra én Drága Janikám!
...és várok!...